Újra sztrájkkal fenyegetnek a kamionosok és fuvarozók. A narratíva ismerős: „ellehetetlenül a szakma”, „nem bírjuk a terheket”, „az állam nem segít”. Csakhogy a számok – makacs dolgok – egészen mást mutatnak. És épp ezek a számok teszik egyre nehezebben védhetővé a követeléseiket.
Az elmúlt fél évben közel 70 forinttal csökkent az üzemanyag literenkénti ára. Ez nem aprópénz egy olyan ágazatban, ahol a költségek jelentős része közvetlenül az üzemanyaghoz kötődik. Egy több tízezer kilométert futó kamion esetében ez milliós nagyságrendű megtakarítást jelenthet járművenként. Logikus lenne tehát, hogy ez a csökkenés – legalább részben – megjelenjen a fuvardíjakban is.
De nem jelent meg.
A megbízók, a kiskereskedelem, végső soron pedig a fogyasztók nem láttak semmilyen árcsökkenést. A fuvarozási díjak maradtak ott, ahol voltak – vagy éppen tovább emelkedtek. Amikor drága volt a gázolaj, azonnal jött az áthárítás. Most, hogy olcsóbb lett? Mély csend.
Ez önmagában is hitelességi problémát vet fel.
És akkor ott van az úthasználat kérdése. Számos fuvarozó tudatosan használja tranzitútként azokat a főutakat, ahol nem kell – vagy kevesebbet kell – útdíjat fizetni. Ezek az utak nem nehéz-teherforgalomra lettek tervezve: a burkolat gyorsabban tönkremegy, a lakott területeken nő a zaj- és légszennyezés, romlik a közlekedésbiztonság. Az így keletkező károkat nem a fuvarozók fizetik meg, hanem az adófizetők és az ott élők.
Magyarán: miközben a szektor egy része költségcsökkentő kiskapukat használ ki, és jelentős üzemanyag-megtakarítást könyvel el, ugyanazok a szereplők az utcára vonulnak, hogy „tarthatatlan helyzetről” beszéljenek.
Ez nem szolidaritásért kiáltó küzdelem – ez üzleti nyomásgyakorlás.
Fontos kimondani: nem minden kamionos dolgozik tisztességtelenül, és a szakmában valóban vannak problémák. De a jelenlegi követelések így, ebben a formában nem arányosak, nem következetesek, és nem hitelesek. A társadalom nem hülye: látja, hogy mikor hivatkoznak veszteségekre, és mikor hallgatnak a nyereségről.
Sztrájkolni lehet. Követelni is.
De előbb illene elszámolni azzal, hová tűnt az üzemanyagár-csökkenés haszna, és miért mindig csak egy irányba működik az „automatikus áthárítás”.
Amíg erre nincs válasz, addig a kamionos sztrájk nem igazságért folytatott harc –
hanem egy hangos, de egyre kevésbé meggyőző érdekérvényesítés.
