mc – Fotók: Fortepan
A farsangi időszak – amely vízkereszttől hamvazószerdáig tart – Európa-szerte, így hazánkban is a mulatozás és a rendkívül változatos, különféle szokások jellemezték, s jellemzik ma is. A bálozás szokása a francia királyi és burgundi hercegi udvarokból terjedt el a 14. századtól. A 17. századtól pedig általánossá vált a különböző királyi udvarokban, majd a 18. században a középnemesség és a polgárság köreiben is kezdett tért hódítani. A farsang régóta a bálok legfőbb ideje.
Nem kivétel ez alól szűkebb pátriánk sem. Már száz évvel ezelőtt is a különböző egyletek, iparos céhek, baráti
társaságok megrendezték a maguk mulatságát. Utóbbiak közül külön figyelmet érdemelnek az szombathelyi
agglegények, akik szintén bálokat szerveztek. S, hogy miként zajlottak ezek?
Ezek egyikéről számol be a
Sopron vármegye újság 1926 február 26-i száma, amelyből az alábbiakban csemegézünk.
A lap tudósítója „Egy éjszakám Szombathelyen… „címmel idézi fel a 100 éve lezajlott bált.
„ Angliában a nőtlen fiatalemberek, akik negyven tavaszt láttak már, nőtlenségi adót fizetnek, úgy is mondhatnék, hogy agglegénységi adó, ha nem minden negyvenes férfiú vallja is be derűs legénységének elaggottságát. Lám, a szomszéd Szombathelyen az agglegények nem várják be, hogy Bod János pénzügyminiszter úr kivesse rájuk ezt a mulasztási adónemet, hanem önmaguk adóztatják meg magukat úgy, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon az Agglegény bál keretében” – indítja cikkét.
A beszámolóból kiderül, hogy „Szombathelynek ezt a legszebb bálját a Csecsemővédő Egyesület javára
rendezik, amiben ismét az a szép gondolat jut kifejezésre, hogy akiknek nem kell apró csemetékről
gondoskodniok, egyénenként, legalább segítsenek gondozni együttesen azt az ifjú nemzedéket, amelyik már
megszületett.”
A Sopronból vonattal érkező három barát a városba érkezve villamosra szállt, ami azonban az első megálló után
hirtelen megállt. Ez azonban nem szegte kedvüket, fogták magukat és gyalog mentek tovább a bál helyszínére, a
Kovács szállóba, ahol már pezsgett az élet.
„ A kapu előtt valóságos autóforgalom dühöngött, lent a nagy hallban gyülekeztek a vidéki vendégek, akik a szobákban öltötték fel a jelmezt. A táncterem az első emeleten van, amelyre széles, két oldalt felkanyarodó lépcsők vezetnek fel; a lépcső aljában félkörben állt a rendezőség, az agglegények, akiket (a korántsem a korról!), hanem arról lehetett megismerni, hogy könnyű fekete farsangi selyemcilinder volt a fejükön és a bal gomblyukukban egy fehér kérdőjel. Tizenkét lépcsőfokkal feljebb egy ládikó állt „Belépti díj nincsen, csak a jótékony célra méltóztatnék”. A ládikóban valóságos félmilliós és milliós bankjegyek kacérkodtak, egy egyik
bennfentesbe is mondta, hogy ez a bál tavaly harmincöt milliót jövedelmezett és remélik, hogy idén még szebb
lesz az eredmény. (Boldog Szombathely! Itt még nem szanálták el az emberek pénzét!)”- folytatja a Nil Mirari álnevű újságíró, majd rátér legszemélyesebb élményeire:
„ Felértem a terembe, fehér stukkós, karzatos díszterem, talán legjobban a soproni vármegyeház nagyterméhez
lehetne hasonlítani. Ott mindjárt az első, akibe belebotlottam. Muki, a nagy bankdirektor, aki mindenkit ismer Egy
jelmezt sem láttam a szebbnél szebb báli öltözetek között. Még csak rendeződtek a bevonulásra. A felvonulásban
elől jártak a fekete lakkos agglegények mosolygó és hajlongó díszsorozata, azután a jelmezek jókedvű, kacagó,
ötletes farsangi menete. A jelenlevők sorfala között háromszor is megkerülték a termet, mielőtt a „Nem vagy
legény, Berci” című csárdással a bált megnyitották. Már javában folyt a csárdás, amikor megláttam a legszebb
soproni fiúk jelmezében sétáló barátomat egyedül. Úgy látszik, be vagyok oltva a szombathelyiek ellen!, s
keseregve,de azután a fényes büfében hamar megvigasztalódtunk. Ott leptük meg harmadik soproni
útitársunkat, aki pezsgő mellett ejtette zavarba a legkülönfélébb jelmezek alatt pihegő szombathelyi szépségeket,
abban a biztos tudatban, hogy fekete selyemálarca alatt nem fogják felismerni, s így tehát mindent megengedhet
magának. (Könnyű dolga volt, amikor még álarc nélkül sem ismerték!)
…” A nagy táncforgatagban emelkedett a hőség, mindig több álarc került le az arcokról, megindult az ismerkedés és azon vettük észre magunkat, is hogy egészen otthonosan lavírozunk a szombathelyi százszorszépek között.
Talán nem követek el indiszkréciót, ha megsúgom, hogy nekem a legjobban tetszett egy szőke, rózsaszín ruhás angyal, meg talán egy fekete, ezüstruhás démon, meg egy barna, fekete selyemdominós istennő (többet nem
merek elárulni a külsejükből, hogy rájuk ne lehessen ismerni.) A szupénál igen magasra hágott a jókedv, az igazán elsőrangú és fáradhatatlan cigány csak fokozta az izzó hangulatot, durrogott a pezsgő, vége sem akart
szakadni a mulatságnak és ha a külső jelek nem csalnak,a szupécsárdás forgatagában többen kiváltak az agglegényi pártiból. Reggel öt óráig, kivilágos kivirradtig tartott a cécó, a pajtásaimat és a soproni
szépasszonyokat teljesen elvesztettem a szemem elől s csak reggel, öt óra húszkor s az induló vonat egyik párnázott fülkéjében találkoztunk megint össze.” Úgy véljük, hogy a derék soproni firkász tudósítása remekül adja vissza a különleges Agglegénybál hangulatát.
Reméljük a beszámoló sok kedves olvasónknak kedvet csinált, hogy mag is részt vegyen valamelyik szombathelyi bálon. Szerencsére a választék e téren ma is bőséges.
